Egy éve...

2008 augusztus 15-én érkezett meg a teherautó a házunk elé, hogy a hetek óta összegyűlt dobozokat, zsákokat elszállítsa egy távoli, kisvárosba: Nagykanizsára. Bennünk volt a félelem, hogy elhagyjuk a fővárost, ott hagyunk Mindenkit és négyesben nekivágunk egy kisvárosi életnek. Ugyanakkor bennünk volt a kíváncsiság, a remény, hogy mindaz, amit szeretnénk ott jobban megvalósítható.
Emlékszem, ahogy ültem az autóban a gyerekekkel és búcsúztam mindentől. Egyedül, mert Apának a teherautóval kellett mennie.
Egyedül érkeztünk meg az "új" házba is és ez akkor nagyon rossz érzés volt. A dobozok tetején vártuk Apáékat. Megérkeztek és rekord idő alatt sikerült elrendeznünk mindent. Csupán 2 doboz maradt hátra, igaz azoknak heteket kellett várni a kipakolásra :).

Az első két hét remek volt, hiszen Apa velünk volt, próbáltuk elrendezni mindent, közben felfedeztük a környéket és élveztük Apa társaságát. Erre voltunk kiéhezve legjobban. Marci nehezebben viselte az elszakadást, ő már sok mindent megértett belőle, Palkó pedig csak élvezte Apa társaságát.

Eljött szeptember elseje. Apa lelkesen nézett az új feladatok elé. Marci megkezdte az óvodát, Palkóval pedig próbáltunk mindent elintézni, hogy mire a Marci és Apa hazaértek, minden kész legyen és minél több időt tölthessünk együtt. Sikerült.
Rengeteget kirándultunk, jártunk úszásra, játszottunk, élveztük, hogy Apa rengeteget van itthon.

A kisvárosi lét egyik nagyon nagy előnye a távolságok hiánya. Hihetetlen, de az ember tényleg rengeteg időt megspórol azzal, hogy mindenhova maximum 5 perc alatt odaér. A reggeli csúcsforgalomnak az számít, hogy 10 kocsi áll a lámpánál. Persze ettől még az első lámpán átjutunk, nem kell várakozni. Mi Pesten sem laktunk egy zajos helyen, de az itteni csend és nyugalom még így is feltűnő volt. Persze zajos éjszakai élet biztosan van itt is (legalábbis hétvégén), de ezt Pesten sem használtuk ki az utóbbi években és várhatóan még pár évig nem is nagyon fogjuk....

Az első hetek-hónapok mindenkiben más nyomot hagytak. Marci ismerkedett az ovival, amit nagyon jól viselt és élvezett, de azért néha voltak sírások és rossz pillanatok. Palkó élvezte, hogy Anyával lehet kettesben és nem zavarta, hogy eközben minden feladatot meg kellett oldani. Apa élvezte a kihívásokat, az új embereket. Én pedig nehezen viseltem az új életünket. Minden délután türelmetlenül vártam Marcit és Apát, hogy végre hazajöjjenek és meséljenek. A korábbi pörgős élet hiányzott, főleg miután Palkó beteg lett (szeptember közepétől) és nem mehettünk társaságba. Aggódtam, hogy senki nem tud segíteni neki. Hónapokon keresztül senkinek fogalma sem volt a betegségéről. Kezelték mindenfélével. Közben pedig már a pocakomban volt Rékuci.
(Azt mondják, hogy akkor fogan lány gyermek, ha az életünk nyugis időszakába ér. Hát tényleg így volt. Emlékszem arra a szeptemberi hétvégére: nyugodtak voltunk, tele lelkesedéssel, tele életkedvvel :).)

Az egyik hasonló cipőben járó ismerősünk azzal biztatott, hogy egy év után minden jobb és könnyebb lesz.
Februárban a 30. születésnapomon még nem éreztem így. Pedig sok minden jobb volt: valóra vált az álmunk, vagyis normális családként élhettünk. Apa sokkal többet volt itthon, rengeteget foglalkozott velünk, pocakomban ott nőtt Réka (akkor még Emese). De a másik oldalon egyedül éreztem magam. Pesti barátok messze voltak, Kanizsán pedig még nem ismertünk senkit.

Az emberek itt Kanizsán, nagyon kedvesek voltak mindig, de ha megpróbáltunk közelebb kerülni valakihez, akkor falakba ütköztünk. Nagyon sokáig. Aztán megtört a jég: megismerkedtünk Dorkáékkal, Diniékkel és kicsit később a Bendéékkel. Rengeteg időt töltöttünk/töltünk velük.

És most már nagyon jól érezzük magunkat. Mi is és a gyerekek is.
És persze sok minden hiányzik Pestről. A házunk, a barátok, de már ezek nagyon távolinak tűnnek. Eljöttünk egy másik világba, ami tényleg nagyon más. Amit most nagyon élvezünk és amiről úgy gondoljuk, hogy a gyerekeinknek szüksége van. A Nyeste család a régi házunk teraszán csak annyit kérdezett, hogy "miért?" Nem értették, ahogy sokan nem értették és értik a mai napig a választ, pedig egyszerű. Szerintem jól tettük. Egy évvel később is ugyanezt a döntést hoznám/nánk.

Egy év múlva mit gondolunk erről? Nem tudom, majd kiderül....Addig is éljük a nagycsaládosok boldog, de nehéz életét :). És ez pedig Kanizsa nélkül nem valósulhatott volna meg, hiszen én a régi pesti életünket élve nem vállaltam volna a harmadik gyermeket. És egy tündérrel lennénk szegényebbek....