Amikor jöttek érdeklődni az irodába szegedi utazásokkal kapcsolatban, elszörnyedtünk, hogy húúú, de messze van.Bennem is az az élmény volt, hogy mikor Apát elkísértük szakvizsgázni az akkor 3 hónapos Marcival, bizony úgy éreztem sosem érünk oda! Ennek ellenére....
Apa ismét okosodni ment, mi pedig először nem mehettünk vele, hiszen egy iskolás nagyfiú nem akkor utazgat, amikor kedve van :).
Apa mikor telefonált Szegedről, mondta, hogy milyen rossz, hogy nem tudtunk vele menni. Olyan rossz ott egyedül...
A sors, vagy végzet, vagy dac, vagy nevezzük bárminek végül is úgy hozta össze a helyzetet, hogy már csak két akadály maradt azzal kapcsolatban, hogy utána menjünk: 1. a halakat szombat délben legkésőbb el kellett hozni, s a zacskóban tölthető idejük korlátozott, vagyis legkésőbb szombat estére az új helyükre meg kellett, hogy érkezzenek.
2. A távolság. És akkor eszembe jutott, hogy Amerikában kinevetnének, ha meghallanák a problémámat. Hogy Szeged Nagykanizsa a világ két vége?
Így rövid tanácskozás után megszületett a döntés: péntek délután iskola után csomagolás és irány Szeged! Az M0-ást nem mertem vállalni, utólag kiderült, hogy ezzel sok-sok időt és kilométert takarítottam meg. A gyerkőcök nagyon ügyesen viselkedtek. Egyfolytában csiviteltek, megvitattuk az élet nagy dolgait, volt rá időnk bőven :) Természetesen az út végére elaludtak...
Másnap reggel hajnalban Apa arra gondolt, hogy mégis milyen jó volt egyedül :), mivel Lackó hajnali 6-kor közölte, hogy ő készen áll Szeged felfedezésére...Mi pedig még inkább aludtunk volna :).
Persze sokkal tovább nem, hiszen Apának indulnia kellett a fejtágításra. Egy közös reggeli még belefért az időnkbe és ezzel sikerült végérvényesen beleszeretni a városba. A szállástól 3 háznyira lévő pékségben a teraszon ülve elmajszoltuk a friss péksütiket, majd Apa mehetett okosodni, mi pedig végre birtokba vehettük a villamosokat :), meg a városnéző kis vonatot, bóklásztunk a sétáló utcákon, kipróbáltuk a Vöröskeresztes játékokat, délre pedig rohantunk a halacskákért. Éppen időben értünk oda :).
Délután Apa csatlakozott hozzánk és figyelembe véve az ottani lakosok körében végzett gyors felmérés eredménye alapján inkább a Hagymatikumot választottuk. Az épület nagyon szép volt, magyar szót a személyzeten kívül senkitől nem hallottunk, de mindenki nagyon jól érezte magát. 3 óra ottlét után sem tudtuk kirángatni a gyerkőcöket a vízből :). Ha már egyszer eljutottunk Makóra, megnéztük a várost és a Hagymafesztivált is. Nagy bánatunkra hagymát nem tudtunk beszerezni, bár valószínűleg jobban jártunk, hogy nem lett minden hagymaszagú :).
Vasárnap délelőtt pedig elindultunk a Vadasparkba, 3 órás ottlétet terveztünk, hogy délutánra hazaérjünk. Nem sikerült! 7 órát töltöttünk el a Vadasparkban! Mi többször javasoltuk a gyerekeknek, hogy a végéig ne menjünk el, jövünk máskor, stb...de ők rendületlenül meneteltek és gyönyörködtek:). Nem aludtak délután a kicsik, saját lábon járták végig az utat és kis mennyiségű táplálék állt rendelkezésünkre, szóval le a kalappal előttük, nagyon büszkék voltunk rájuk. Nagyon jó volt nézni a lelkesedésüket az állatok iránt.
Hiába töltöttünk el egy hétvégét Szegeden, ide muszáj lesz visszajönnünk! Mert annyi minden kimaradt még, pedig egy percre sem álltunk meg :)! Mi teljesen beleszerettünk ebbe a városba, pedig nem mondhatnám, hogy az Alföld a szívem csücske....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése