Hirtelen változás, mely miatt kerékpárra pattant a család

Most érkeznénk haza az Istriáról,...
...ha pénteken elmentünk volna. De mint oly sok minden az életünkben, ez is hirtelen fordulatot vett.
Az egész azzal kezdődött, hogy Apa csütörtök reggel véletlenül megnézte Pula várható időjárását, ami után felvette a morcos, "Ne szólj hozzám!" arcot.
Délután már el is mondta mi nyomja a lelkét, de változás nincs, akkor is megyünk a tengerpartra, ha hó esik!
Este már kikérte a véleményem is, majd az esti vacsora idejében döntött, megyünk Ráckevére! Ennek azonban nem volt teljes támogatottsága a családban, ezért újra magába roskadt és ment beteget menteni. (Éppen ügyeletes volt...)
Lefekvés előtt zajlott még egy telefonbeszélgetés, ami alatt megszületett a döntés: irány a Szigetköz, mégpedig kerékpárral! Hogy merről-merre megyünk még kérdés, hogy hol alszunk, mellékes, hogy semmit nem vettünk, készültünk, azt majd Ő megoldja, ügyelet után indulásig.
Másnap délelőtt, munka közben ütemes időközben telefonon és emailben érkeztek a fejlemények: Dunakilitiben alszunk ma éjszaka, oda Mosonmagyaróvárról megyünk kerékpárral, odáig vonattal.
Holnap Kimlén alszunk, vagy inkább Héderváron...
Hogy mit nézünk meg? Majd a szálláson megmondják, vagy kitaláljuk, elvégre ott a teljes vonatút is tervezni! (Persze, 3 gyerekkel...)
hazaindulás előtt, még egy kétségbe esett telefon, hogy persze a kerékpárokkal még nem tart sehol, menjek a gyerekekért, de időben is legyek otthon, mert még be is kell pakolni. Főnököm valamit megérezhetett, mert korában hazaküldött, így mindent sikerült elintézni és kényelmesen kikerékpároztunk falucskánk állomására.
A vonat megérkezett és persze nem volt ott a kerékpár szállításra alkalmas kocsi, ahol a forgalmista ígérte, sőt sehol nem volt! A kalauz mérges arccal betessékelt az utolsó kocsi peronjára, majd leszidott minket, hogy ezen a vonaton soha nem is volt kerékpáros kocsi. Az interneten vásárolt jegyet hiába lobogtattuk, ahhoz nem volt készüléke.
Szerencsére hamar leszáltunk Győrben, ahol az átszállás már mintaszerűen ment - ha a lépcsőktől eltekintünk.
Mosonmagyaróváron nyeregbe ültünk és meg sem álltunk Dunakilitin túl, a Vadvíz kempingig. Igazi régi kemping érzés, régen kifestett pozdorja faházzal, csodálatos hangulattal, kivetítővel és foci vb-vel, sok kerékpáros és kenus túrázóval akikkel focizni "kellett", majd a meccs alatt összeismerkedni.
Másnap Lackó és Apa hősiesen visszatekert Kilitibe reggeliért, amit aztán kapkodva elfogyasztottunk, mert vártak az országutak.
Vagyis mégsem, inkább a földutak, mert a vízközelben csak ezek haladnak. A Dunakiliti vízmű után végre tényleg nekivágtunk a 2 naposra tervezett hazaútnak.

Utunk csodaszép vízparton, hangulatos hidak, gázlók között vezetett, ahol ismerkedtünk a víz erejével.

Mivel a becsomagolt élelem nem volt elég, hát ettünk is a természetben:

Marci a szederbokrot dézsmálja

Több mint 10 kilométer és 3 óra után - ebbe az ebéd is benne volt - elérkeztünk a földút végére Dunaszigetnél. Innen betonúton, sőt kerékpár úton terveztük folytatni az utat és már mindenki nagyon várta, mert a földút sokat kivett belőlünk.
Igen ám, csak a térképen lévő "Kőhíd" csak részben híd, mint a Szigetközben majd mindegyik zárás, a fele gázló. Már haladtunk át ilyenen, de azok vagy szárazak voltak, vagy amelyik bokáig ért, az álló víz volt.
Ez azonban folyt és mint kiderült, térdig ért!
Apa megpróbált átkelni, de elsőre vissza kellett fordulni, mert a Réka kerékpárja rúdon fel volt kötve  a sajátjára és azt nem tudta megtartani.
Rövid tanács, vissza már pedig nem fordulunk, mondta a családfő és nekiindult a Marci üres kerékpárjával. A parton Lackó és Réka sírt, annyira féltették Apucikájukat, de a hős szerencsésen átért, majd átszállította a családot is, engem pedig átkísért. (Az egészről annyit: még egyszer nem!)

Apa a saját kerékpárjával az utolsó fordulóban

Persze tartalék cipő nem volt nálunk, így nagyon vártuk Héderváron a forró zuhanyt, majd a vacsorát.

Másnap visszafelé indultunk egy kis kalandparkozás kedvéért, de sajnos Lipóton nem találtunk senkit a mászó birodalomban. Hogy ne kelljen újra ugyanott menni, ismét földútra szántuk magunkat Ásványráróig. A szántóföldön nem is volt baj, de a gáton frissen szórhatták le a sódert, ezért az a szakasz túlélő túra volt és nem élvezetes tekerés.
Ásványrárónál ismét csodát mutatott a Duna:

A földút után megérdemelt fagyitól felturbózva hazáig repültek a kerékpárok.
Néhány számadat: két és fél nap, 110 km, ebből 30 földúton.
Réka májusban tekert először kétkeréken, az utolsó nap 35 km-t tett meg önállóan.
Azt hiszem a következő túra nem rajtuk fog múlni. Nem tudom mit jelent, de Apa beírta a keresőbe: "Duna menti kerékpárút"....