Szerelem

Szerelem első látásra. Kristálytiszta hihetetlen kék tenger, zöld növények, óriási hegyek, piros háztetők, vakítóan fehér falak. Ez Dalmácia. Nagyon sok helyen jártunk már a nagyvilágban, de ez a kis terület teljesen rabul ejtette a szívünket!!

Szombaton hajnali 2 órakor csörgött az óra: ideje felkelni és indulni. Mivel minden csomag már az autóban volt, így csak a gyerekeket kellett az ágyból az ülésükbe átcsempészni és irány Horvátország!

A reggel (a terveknek megfelelően) Splitben ért minket.

Hosszas keresgélést követően pont a kikötőben tudtunk leállni. A gyerekek kirobbantak az autóból és percekig tátott szájjal gyönyörködtek a tengerben, a hajókban. Még Rékuci is úgy rugdosott, kalimpált a kezével a hullámok láttán. Szerény reggelinket így a sétányon fogyasztottuk el. Aztán nyakunkba vettük a várost és alaposan körbejártuk. Felmásztunk a harangtoronyba is, ahol Marci egy idő után kérte, hogy fogjuk a kezét, mert fél. Be kell vallani: mi is féltünk. Fenn a magasban egy szál vaslépcsőn, de ha elindultunk, hát fel kellett menni. A kilátás kárpótolt minket mindenért. Csavarogtunk a kis utcákban, megnéztük a Palotát, a templomokat, a piacon pedig nem bírtunk ellenállni a ropogós, finom, friss gyümölcsöknek...
Sajnos tovább kellett indulnunk. Ploce-ig minden rendben volt. Sikerült odaérnünk a komphoz, ahol egy kedves fiatalember közölte velünk, hogy a kompra már nem fogunk felférni, ugyanúgy, mint az előttünk álló jó néhány autó sem. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a több, mint 3 óra múlva jövő következő kompra nem várunk. Így inkább körbementünk, átmentünk Bosznia-Hercegovinába és vissza a Peljesac félszigetre, hiszen Orebic-ben várt minket a szállás. Az út gyönyörű, bár kissé kacskaringós volt :). A szállodai szobánk teraszáról ez a látvány fogadott minket:

Az összes étkezés a tengerpartra néző teraszon történt. Igazán hangulatos volt a lágy szellőben a tenger hullámait hallgatni, nézni a zöld fákon keresztül a tengert és finomakat enni.
A tengerpartot a fiúk különböző módon élvezték: Marci Apával állandóan rák vadászatra indult. A közeli sziklákat alaposan bejárták, hogy minden kis rákot megtaláljanak:

László Herceg pedig kavicsokkal játszott hosszú időn keresztül. Megunhatatlanul.

Rékuci is imádta a tengert nézni.

Ha sikerült időben vacsorázni, besétáltunk Orebic kikötőjébe és ott néztük a kompokat, vitorlásokat.

Minden nap volt fürdés a fiúknak a tengerben, de minden nap kirándultunk is:
felfedeztük a félszigetet, így értünk el Loviste-be, ahol a "kikötőben" leültünk egy igazán hangulatos ki étterembe, ahol a fiúk kagylót rendeltek. A tulaj kisétált a mólóra, kihúzta a szákot, kivett belőle egy kiló kagylót, bevitte és megfőzte nekünk. A fiúk ügyesen, ahogy illik egy másik kagylóval ették meg a fenséges ennivalót. Az egy kilóval hárman nagyon gyorsan végeztek és jött a következő.....

Másnap Korcula szigetére mentünk át a komppal. Gyönyörű helyeket, kis öblöket láttunk. A sziget sokkal zöldebb volt, mint a félsziget. Körbeautóztuk, majd magát a névadó várost is megnéztük. A várfal, az ágyúk, a szűk kis utcácskák, a rengeteg gyönyörű, óriási vitorlás hajók..mind mind lenyűgöztek minket. Szomorúan szálltunk fel a kompra.


A következő nap a pihenésre, azaz az egész napos tengerparti fürdőzésre volt kijelölve, de végül délután mégis elindultunk a nagyvilágnak és megnéztük Ston városkát, a maga hihetetlen erődjével :).

Mivel itt van a terület egyik legnagyobb kagyló "termő" helye, nem bírtak a fiúk ellenállni a csábításnak. A vacsora alatt pedig kikapták a kezemből a Rékát, "Mum must eat!" felkiáltással és másodpercek alatt tíz különböző korú nő gyűlt össze és gyönyörködtek benne, beszélgettek vele. A fiúk pedig teljes kétségbeeséssel nézték, hogy a Tesót körülbelül 5 méterre elvitték tőlük.

A következő napon, újabb csodálatos helyre jutottunk el: Mljet sziget, egy kis földi paradicsom, amire szerencsére a horvátok nagyon vigyáznak.

Itt található az egyedülálló sziget a szigeten. A kis kolostorával, az édesvizű gyönyörű tóval, amibe persze egy kis tengervíz is keveredik. Mindez hihetetlen hangos kabóca "ciripeléssel".
Délután pedig a homokos tengerpartot próbáltuk ki:

A fiúk imádták, mi kevésbé, hiszen ezt követően mindig mindenhol minden tiszta homok volt: az autó, a szállodai szoba, minden. Ezután maradtunk inkább a kavicsos tengerpartnál :).

Csütörtökre jósoltak "rosszabb időt", így erre a napra terveztük a dubrovniki kirándulást. Ez a kép fogadott minket a majdnem 2 órás út végén:

(A Carnival Dream a világ legnagyobb hajója, 2009. szeptember 21-én futott ki életében először Róma mellől, 24-én érkezett Dubrovnikba, pont akkor, amikor mi is megérkeztünk :).)
Persze az idő tökéletes volt, ragyogó nap sütés, ami még jobban kiemelte a város szépségét. Minden könyvben, leírásban a város szépségéről áradoztak. Hihetetlen kíváncsiak voltunk, hogy milyen lehet. Az ember persze a nagy elvárások miatt gyakran csalódik. De nem Dubrovnik esetében. Az emelkedő tetején ez a kép fogadott minket:

Bár a háborúban ezt a részt igyekeztek teljesen tönkretenni, szerencsére nem sikerült. Ami kár pedig érte a várost, arra használták fel, hogy újjáépüljön. Több órás séta után sem tudtunk betelni a várossal és természetes volt, hogy a várfalon körbe szeretnénk sétálni. Tűző napon, 28 fokban, Marci teljesen végig sétálta a kétórás utat, zokszó nélkül ment fel és le a falon, pedig előtte órákon keresztül jártuk a várost, az utcákat, az akváriumot, a templomokat. Nagyon büszkék voltunk rá. Időnként László Herceg is kiszállt a hátihordozóból és együtt rohangáltak, ágyúztak. LP célzott, Marci pedig lőtte az ellenséget. Késő délután indultunk haza, persze egy kis kitérővel: Srdj hegyre felkapaszkodtunk az autóval és gyönyörű kilátás tárult elénk: 412 méter magasból Dubrovnik a gyönyörű kék tenger mellett.


Az utolsó teljes napot túrázással kezdtük. Apa nagy vágya volt, hogy az Orebic fölé emelkedő Sz. Ilija 961 méterjét meghódítsuk, de ezt néhány évre elhalasztottuk. Bemelegítésképpen azonban felmásztunk a templomhoz:


Délután pedig fürdőztünk egy utolsót:




Szombat reggel fájó szívvel búcsúztunk Dalmáciától, egy búcsú fürdésre megálltunk Brelában, aztán jöttünk tovább hazafelé. A gyerekek tündérien viselkedtek. A majdnem 12 órás útból 2 órát aludtak, Réka egy kicsit többet. Az idő többi részében pedig beszélgettünk, mesét olvastunk, autóztak. Tökéletes volt, persze ilyenkor szokták azt mondani, hogy gyerekkorunkban mi is így utaztunk, de nem egy szűk kis ülésbe beszíjazva.

Az út gyönyörű volt, megtettünk 2400 kilométert, amiből 1400 kilométer volt Nagykanizsa-Orebic útvonal. A gyerkőcök tündérien viselkedtek, élvezték a tengert és a kirándulásokat. Jókat ettünk: kagylókat, cápát, tintahalat, isteni finom, friss mandarint, fügét. Még ehettünk utoljára dinnyét is...

Fényképek sajnos nem készülhettek, talán lehetetlenség lett volna ennyi szépséget megörökíteni. Így sajnos csak a néhány telefonos kép maradt emlékbe, melyen homályosan sejteni lehet, hogy merre jártunk. (A többi csatolt kép, az interneten talált képek közül származnak.)

De kár lenne szomorúan befejezni! Megfogadtuk, hogy visszatérünk még, hogy Dalmácia többi rejtett kincsét is felfedezhessük, megörökíthessük, hogy újra átélhessük ezt a csodát!