Pesti túra 2.

Szombaton reggel időben keltünk. Csaba ugyanis kerékpárral akart Visegrádra jönni az osztálytalálkozóra, csak gondolta előtte kicsit megszereli. A gyerkőcöket kívánta vekkernek használni. Nem sikerült, mert ugyan a gyerkőcök időben, 1/2 7-kor keltek, de hiába tettek meg mindent a cél érdekében, nem sikerült felébreszteni a Csabát...pedig tényleg nagyon küzdöttek vele :).
Reggeli után, mi indultunk el korábban, beugrottunk egy gyors focira a Nagy Gáborhoz, majd mentünk Apáért a buszállomásra. És megkezdtük több órás araszolásunkat Visegrád felé. Szombat délelőtti dugó volt ugyanis Szentendrétől. Rémálom volt, Lackó szerencsére aludt, de Rékuci pont azon a határon volt, hogy fáradt volt a szinte álló kocsiban játszani, de ahhoz nem volt elég fáradt, hogy aludjon. Így sírt. Hangosan és megállíthatatlanul. Murphy törvényei szerint éppen akkor aludt el, mikor befordultunk a parkolóba. Így Apa a fiúkkal indult el a találkozóra, én pedig az autóban vártam, hogy Rékuci kialudja magát :).
A találkozó nagyon jól sikerült. Apa volt osztálytársai nagyon kedvesek voltak. (És sikerült teljesen félreismerniük a gyerkőcöket, mert azt mondták, hogy kedvesek, aranyosak, szépek, jól neveltek :)).

A sok beszélgetés mellett jutott idő a focira (Marci legújabb nagy szerelmére), bobozásra.

A bobozást mindenki nagyon élvezte. Lackó elmondása szerint a "sütis bobot" élvezte legjobban, mint ahogy a Marci is. Én ezt nem találtam elég biztonságosnak a Rékával, így mi maradtunk a másiknál. Rékuci nagyokat sikongatott, Marciék pedig próbáltak minél több kanyart fékezés nélkül túlélni :):

Nehezen szakadtunk el a nagy focimeccstől, nehezen szakadtunk el a bobtól. Természetesen hozzá sem kell tennem, hogy a két kisebbik 2 perc alatt aludt el, Marci pedig 5 perc alatt. Egészen a Zoliékig aludtak.
Így pihenten foghattak hozzá a játékhoz.
Mivel a Zoliék nagyon-nagyon közel laknak a Liszt Ferenc repülőtérhez, gondoltuk itt az ideje, hogy kilátogassunk oda.
Az Emlékparkban megnéztük a régi gépeket. Persze magyar múzeumi hozzáállásnak megfelelően tilos volt hozzáérni bármihez. A vágyat azonban így is elültették a gyerekekben, hogy repülni szeretnének...

Az igazi repülőtéren sajnos továbbra is zárva tartják az integetőt, biztonsági okokból, így csak távolról nézhettük a gépeket. Pedig Rékuci is nagyon élvezte a repülőket. Amint meghallotta a hangjukat, már szaladt is pici lábacskáival...
Amíg a gyerekek és apák pihentek, mi anyukák kimenőt kaptunk. Az első telefont akkor kaptuk, amikor Rékucinak pelust kellett cserélni..de végül sikerült nélkülünk is megoldaniuk a problémát :).

Éjjel, hullafáradtan értünk haza és a sóhajjal a szánkon: Otthon, édes otthon....