3. Állomás: Zemplén

Zemplén iránti szerelmem akkor kezdődött, mikor megismerkedtem Apával. Ő oltott be engem. Éveken keresztül tavasszal, ősszel, télen, nyáron, vagyis szinte mindig mentünk Zemplénbe. A nagy szerelem akkor csökkent egy kicsit, mikor Kanizsára költözünk...mivel Zemplén Budapestről is egy szép kis túra, nemhogy az ország másik végéből.
Viszont, ha már egyszer el kellett mennünk a keleti végekre és különben is volt egy kedves meghívásunk Telkibányára három napra, akkor miért ne kössük össze a kellemest a hasznossal...
hát így jutottunk el Telkibányára Nyíregyházáról.

A szállásunk itt is tökéletes volt: http://www.aranyhegyivendeghaz.hu/.
Falu végén, nagy csöndben, saját vadász lessel és ami még tökéletesebbé tette, hogy a meghívás a családi szobára vonatkozott: vagyis pezsgőfürdővel és infraszaunával, ami a borongós és nagyon hideg nyári napokon kimondottan jól esett testnek léleknek egyaránt.
Zemplén óriási nagy változáson esett át, mióta először láttam. Szép fokozatosan megújult és be kell vallani, hogy három nap nem is elég rá...
Azzal kezdtük, hogy kipróbáltuk a saújhelyi újdonságot: a bobot és a libegőt (http://www.zemplenkalandpark.hu). Aki járt már a visegrádi bobpályán, el sem tudja képzelni a zemplénit. Ahogy Gábor Nagybátyó fogalmazta:a visegrádi a Trabant, a zempléni a Mercedes. Hittük is meg nem is. Pedig így van. Persze csak azoknak ajánljuk, akinek bírja a gyomra. A kezelő bácsi azt mondta: hat perc a felfelé út, az első körben a lejövetel, kb: öt perc, utána jelentősen csökkenni fog :). Így lett.

Mindenki csúszott mindenkivel. A fiúk szerint, mi szülők uncsik és lassúak voltunk....

A csúszkálások után jöhetett a békésebb libegő. A kilátóba érve láttuk meg a finoman is csak sötét, fekete felhőknek nevezhető égből szakadás megnyilvánulásait, amik vészesen közelítettek felénk. Annyira, hogy amikor lefelé indultunk a libegővel, fél útnál leszálltunk és már le is állították a libegőt. A kérdés persze az volt, hogyan jutunk le, ha igazán rákezd az eső, öt gyerekkel. Ráadásul úgy, hogy a régi turista útvonal megszűnt. Kisebb rábeszélést követően végül Zolival lecsúszhattunk a bobpályán és körbe autózva feljuthattunk a családjainkért. Éppen időben, mert lefelé elért minket az eső...
A kalandos napunk itt még nem ért véget. Nosztalgiáztunk egyet: retro hamburgereztünk a Móniéknál. Bár mostanában nem náluk szálltunk meg, de még mindig ők készítik az egyik legjobb hamburgert hazánkban :). Ekkor kaptuk jó hírt: mehetünk kincseket keresni.
Telkibányára mindenki emlékezhet történelmi tanulmányaiból, mi is kipróbáltuk: hátha maradt nekünk is valami a régmúlt kincseiből.
A túravezetőnk: Józsi volt, aki hihetetlen lelkesedéssel mutatta nekünk az utat és a kincsek lelőhelyét:

Rengeteg kincset találtunk, de siettünk haza, mert 1. várt minket a pezsgőfürdőnk, 2. hajnali 6-kor szólt másnap az óránk....
mert ki korán kel, aranyat lel...
vagy legalábbis láthatja ezt a csodát:

De mi aranyat is kerestünk:

És egyre beljebb mentünk:

Hősiesen kipróbáltuk, hogy a középkorban mekkora világítás mellett bányászták az aranyat...persze ennél kicsit kisebb helyen...

Zemplén két hely nélkül nem igazi. Na jó ez így nem pontos, mert még sok ilyen "muszáj megnézni" hely van, de ezek a legnagyobb kedvencek:
1. Kőkapu, ahol a csend kezdődik... hiszen itt volt a nászutunk.A gyerkőcök Apával a vonaton utaztak felfelé, én pedig a végállomáson vártam őket:

2. A füzéri vár. Nem volt kérdés, hogy felmászunk-e oda?!

És megkezdődhetett majdnem 500 kilométeres utunk haza felé.....

folyt.köv....mert még mindig nincs vége :)....