a történet ott maradt félbe, hogy Apa túlélte az első bébiszitteres napját. A kutyákkal együtt kimentek sétálni a Csó-tóhoz és három órás délutáni alvást követően "kétségbeesetten" hívott fel, hogy mit tegyen a gyerkőcökkel, mert még mindig alszanak :)...
A probléma csak megoldódott és a gyerkőcök lelkesen segítettek csomagolni...mert hogy utaztunk. Gondolom sokan irigykednek, hogy még csak elkezdtem dolgozni és máris szabadság, nyaralás....
Szerencsés vagyok.
A többszörösen felborult csütörtökön nehezen, de sikerült elindulnunk. Apának ugyanis időben Debrecenbe kellett érnie. Elkísértük Apát okosodni, szurkoltunk neki, amíg okosított másokat a "Genocephalicus szegezést követő térdízületi gennyedés kezelés"-ről. De hogy az időt is hasznosan töltsük igyekeztünk felfedezni Debrecent.
Debrecen. Gyerekkoromban egyik kedvenc városom volt. És itt sajnos a "volt" szócskán van a hangsúly. A belváros gyönyörű, a villamosközlekedése is hibátlan, de az összes többiről csak negatívan tudnék nyilatkozni, így inkább csak a jókat írom le.
A szállodába Apa nélkül érkeztünk, ami azt jelentette, hogy én egyedül három gyerekkel és rengeteg csomaggal, mert mint ki fog derülni nem két napra utaztunk ilyen messzire. A szálloda nem sokat változott, amióta nem jártam ott (ez emlékeim szerint több, mint húsz éve volt!!!), de a személyzet hihetetlen kedvessége kárpótolt mindenért. Az egyik felszolgálót küldték a segítségünkre, aki kedvesen csevegett velünk, a gyerkőcök nevét egyből megjegyezte, lift nélkül felcipelt helyettünk mindent és a végén pedig azt mondta, hogy Isten ments, hogy bármit fizessünk neki inkább fagyit vegyünk ebből a pénzből a gyerekeknek.
Mire a szállodát és a környékét felfedeztük, mehettünk is vacsorázni, ahova szerencsére Apa is csatlakozott. A fiúk persze egyből rávették, hogy a vízibiciklit kipróbáljuk a Csónakázó tavon. A villamoson még együtt utaztunk a Belvárosig, aztán ki ki ment a maga dolgára. A gyerkőcök a több, mint 4 órás út után hallani sem akartak az egy helyben maradásról. Élvezettel vetették bele magukat az éjszakai életbe. Szó szerint, mert igen későn értünk haza a villamossal :).
Pedig reggel újabb felfedezni valók vártak ránk: a debreceni Állatkert. A gyerkőcök lelkesen vetették bele magukat az állatok világába. Órákon keresztül jártuk a tomboló kánikulában az Állatkertet. Csak akkor sikerült kicsábítani őket, amikor Apa is megszökött egy kis ebédre....A délutáni szieszta után megnéztük a Dinó kiállítást, ami leginkább a szülők lehúzása volt, de a fiúk nagyon élvezték. Bár be kell vallani, hogy Lackó először annyira megijedt, hogy be sem akart menni. Rékuci egész idő alatt kibérelte az ölemet és ezt nem nagyon volt hajlandó elhagyni...szerencsére a fiúkkal már nem volt ilyen gond: lovagolhattak dinókon, kereshettek dinó csontvázakat és láthattak mozgó dinókat, sőt egy dinó szájba is csücsülhettek. A program másik nagy élménye az volt, hogy busszal és villamossal is közlekedhettünk :). Az i-re a pontot a szállodai fürdőzés tette fel, ahova Apának is sikerült egy kicsit becsatlakoznia. A fiúk persze felháborodtak, hogy őket nem hívták meg a fogadásra, de sajnos minket tényleg nem invitáltak meg, így mi maradtunk Anna, Peti, Gergőnél, na meg a Mátyás királyos meséknél....
Az utolsó reggelen Apa korán kelt, az előadók sorsa...Azért az indulására mindenki felébredt, hogy sok sikert kívánjunk neki...mi is tettük a dolgunkat. A csütörtök esti programunkat visszafelé kellett megoldanunk. Mindezt úgy, hogy a Zsuzsi vonatot elérjük...A debreceni autós közlekedést nem kicsit szidva, végül sikerült megoldanunk és időben kiértünk a Zsuzsi vonat sehol sem jelzett végállomására...
És elindultunk. A vonaton Rékuci elszunnyadt, a fiúk lelkesen magyaráztak. Mint azt előre gondoltam, nem volt túl egyszerű a végállomáson eltöltendő idő. A kiránduláshoz sajnos túl rövid volt, az ottléthez pedig túl hosszú. A játszóterezés és fagyizás után a fiúk alig bírták nyitva tartani a szemüket, míg el nem kezdett cseperegni az eső. Ez az esemény mindenkit felébresztett...A kis vonattól futottunk az autóhoz. Éppen jókor, hiszen Apa már várt minket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése