"Diszes"

A történet hol kezdődik? Jó kérdés.

Apa diszlexiás. Marci a születésekor nem vett rögtön levegőt. Alig-alig kúszott, mászott, csak nagyon rövid ideig és nem „rendesen”. Beszéde nagyon későn fejlődött ki, bizonyos hangokat még most sem mond mindig tisztán. Az óvodában ezért többször kértem, hogy vizsgálják meg őt diszlexiára. Mindig azt a mosolygós választ kaptam, hogy a Marci nagyon okos, minden rendben van. Talán itt hibáztam, hogy elhittem.

Az iskolában az első hetekben nem is volt probléma, csak kicsit később. Marci nem hozott haza piros pontokat, pedig előtte rengeteget kapott. Az iskolából nem szokták hazaküldeni a tankönyveket, füzeteket, mert általában nincsen házi feladat.”Otthon játszani kell!” jelmondattal. Az őszi szünetre azonban hazaküldték az olvasó könyvet, hogy egy hét alatt ne felejtsenek el mindent. Amikor leültem a Marcival olvasni, meglepődtem, hogy össze-vissza olvas, de gondoltam fáradt, mert utána Amának hibátlanul olvasott. Egy hét múlva olvasott Apának, akinek feltűnt, hogy a Marci pont azokat rontja el, amiket ő rontana el.

Még aznap este nekiestünk az internetnek, hogy ezzel mi a teendő.

A helyi „szerv” azt mondta, hogy első osztály vége előtt nem tudják megállapítani a problémát, ilyenkor belefér a tévesztés, a csere, stb…majd legkorábban május környékén térjünk vissza a kérdésre. Eközben egyik pesti barátunkkal konzultálva eljutottunk a Meixner Alapítványhoz. Ők teljesen ellentétes véleményen voltak. Meghallván az itteni lehetőségeket, azonnal felajánlották, hogy megvizsgálják a Marcit. Kaptunk is időpontot, amit nehéz volt kivárni.

Persze sokszor felmerült bennem, hogy igazuk van az ittenieknek, hisztis, túl reagálós szülők vagyunk, de egy bizonyos pontnál megcáfolni látszódott ez.

Végre elérkezett a vizsgálat időpontja. Először a szülőkkel beszélgettek majdnem egy órát, majd jött a Marci 1,5 órás vizsgálata, miután a Marci egy kifacsart citromra hasonlított leginkább. Az eredmény hivatalos papírformában még nem érkezett meg, de Viktória elmondta nekünk, hogy mit figyelt meg.

Marci IQ-ja 136. Nagyon magas. Átlagon (bőven) felüli. A koránál 2,5 évvel érettebb és ennyivel többet is tud. (Ezt eddig is tudtuk, ezért is tűnhetett fel az iskolai „nem jó” teljesítése és itt a „nem jó” nem valós nem jót jelent, hanem az adottságokhoz való viszonyítást, még azt is leszámítva, hogy minden szülő elfogult a gyerekével szemben!)

Térlátása, logikus gondolkodása kiemelkedő, tárgyi tudása is, de a fonetikai analízisével nagyon súlyos gondok vannak. Emiatt vannak a beszédhibái is. Ezért neki másképpen kell megtanulni olvasni és írni. A tankönyve, amiből most az osztálya tanul, neki éppen a lehető legrosszabb. Az időben felismert diszlexia fejleszthető. Nagymértékben. És a legnagyobb hangsúly azon van, hogy minél előbb, annál jobb.

Kezdettől fogva tisztában vagyunk vele, hogy ez nem betegség, hanem egy nehézség, amit azért kell minél hamarabb legyőzni, hogy a Marcinak az iskola és a tanulás iránti hihetetlen nagy rajongása ne csökkenjen. A tanító nénikkel egyeztetve, így a Marci elkezdett járni egy olyan tanító nénihez, aki elvégezte a Meixner iskolát és tudja, hogyan kell megtanítani egy ilyen gyereket olvasni.

Ági néni teljesen meglepődött a Marci óriási együttműködési készségén, tudásvágyán. Reméljük sikerül ezt a csodát megőrizni. Mindezt úgy, hogy Marci ne úgy élje meg ezt, mint aki fogyatékos és buta, mert sajnos felmerült benne, hogy neki azért kell járnia Ági nénihez. Mi pedig sulykoljuk belé, hogy papírral rendelkezik arról, hogy ő okos gyerek. Persze mértékkel, hogy ne essen át a ló túloldalára.