Az élet nem habos torta, szokták mondani és ezt szerintem mindenki tapasztalta és jól tudja. A mi életünk sem az. Vannak jó napok és vannak rossz napok. Hullámvölgyek, örömök, gondok, problémák. Mi is igyekszünk megoldani, ahogy mindenki ezt teszi. Mindenkinek mást jelent a gond és a probléma szó, hiszen mindenki mást érez fontosnak.
Rengeteg naplót, blogot olvastam. D. Tóth Krisztáé volt egyike az elsőknek, ami azért tetszett eleinte, mert jót tudott nevetni a saját hibáin, csetléseiken-botlásaikon és mert hasonló korú gyerkőceink lévén hasonló "gondokkal" küzdöttünk. (Sajnos az utóbbi időben már másról szólnak a bejegyzései :(.) De persze olvastam kevésbé híres emberek naplóit is. Volt, ami tetszett és volt, ami nem. Ízlés kérdése. Nem szerettem és ezért nem is olvastam panaszkodós blogokat. Talán önzőségből? Lehet, de nem érdekel az állandó panaszáradat, amit ír a gyerekéről, a hisztikről, sírásokról. Mert minden gyerek életében előfordul: kérdés, hogy miért.
Én is igyekeztem a naplómból kihagyni a rossz oldalt. Nem írtam rosszat a Marciról sem, aztán LP-ről sem és most Rékuciról sem. Pedig lehetne, hiszen ők sem tökéletesek, még akkor sem, ha nekem ők a legtökéletesebbek. Mindenkinek van hibája és mindenkinek van rossz periódusa.
Nem írtam LP hosszas betegségéről sem, az emiatt kialakult problémákról, a tehetetlenség érzéséről, a dühkitöréseimről, hogy nem tudjuk megoldani a problémákat.
Nem írtam negatív élményekről, csak pozitívumokról és nem gondolom úgy, hogy ezzel bárkinek is ártottam volna. Leírtam a jó dolgokat, amikre szeretnék emlékezni, de nem "szépítettem" a történteken. A rosszakra úgyis jobban emlékszik az ember és nagyon remélem, hogy meg tudjuk őrizni azt a "jó tulajdonságunkat", hogy nevetünk és viccelődünk ezeken utólag, ahogy eddig is tettük. (Ezért nem ment tönkre a nyaralásunk sem, pedig ok lett volna rá igazán:().
Persze mostanában kicsit még rózsaszínűbbnek látom az életünket, még akkor is, ha most is rengeteg gondunk van. A kanizsai egy év alatt lenyugodtunk, Réka születésével pedig még több minden megváltozott: az életem egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb szakasza kezdődött meg. Nem félek annyira, nem izgulok annyit, sokkal jobban élvezem az anyaságot. Mert eddig is szép volt, jó volt, de mindig valamiért rettegtem, hogy rosszul csinálom, hogy nem így kell csinálni, hogy...stb.
Persze ehhez kellett az Uram, aki végre velünk van és nem egyik munkahelyről a másikba rohan, hanem tud velünk foglalkozni, hogy kevésbé fáradt és több együtt töltött időnk lett. Persze Rékuci szuper idealizált gyermek (legalábbis eddig), akiről még álmodni sem mertem. De tudom, hogy az ő nyugodtságában azért közrejátszik a rengeteg segítség, amit Uramtól kapok. Olyanok, amik számomra azért ismeretlenek voltak eddig és amit azért kicsit irigyeltem másoktól :). És persze a két fiú. Jó testvérek, persze a kis vitáik megvannak, de ez teljesen normális. Rengeteget segítenek. Sokszor tényleg csak gyönyörködöm bennük, ahogy hárman együtt játszanak. Persze voltak olyan pillanatok is, amikor mind a három egyszerre sírt és próbáltuk/tam vigasztalni őket.
És persze észrevehetném a negatív változásokat is az életünkben, de nem teszem, mert inkább nézem a rengeteg pozitívumot.
És természetesen nem tartom magam a világ legjobb anyukájának, mert nem vagyok az, sőt..... Rengeteg hibám van, de igyekszem az általam jónak gondolt dolgokat megvalósítani. Évtizedek múlva úgyis kiderül, hogy mit csináltam jól és mit nem. Bevallom, hogy akartam szuper anyuka lenni, de rájöttem, hogy csak a lényeg veszik el ezáltal. Inkább élvezem a gyerkőcöket és megpróbálom kevésbé stresszelve csinálni a dolgokat.
Egyenlőre marad a rózsaszín szemüveg....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése