Helyváltoztatás...

Rékuci helyet változtat. Gyorsan és leírhatatlan technikával. Mindent felhasznál, amit lehet: forog, kúszik, próbál mászni. A helyi viszonyoknak megfelelően. Mindenesetre sikeresen. Gyorsan...Így hát előkerült a ketrec. Ami kicsit puhább, mint a padló és kicsit mobilisabb benne a kisasszony és bár a katonák biztos nem ezért tervezték így a házat, de a mi óriási ketrecünknek is pont ideális. Szóval Rékuci itt is jöhet főzni, étkezni és tud körbe-körbe forogni, ha a fiúk szerint éppen erre vágyik a kisasszony :).
Rékát ha az ember mostanában megpróbálja hasra tenni, már rakja is a lábait és kitornássza magát ülésbe, a lényeg, hogy hason fekvésbe nem lehet lerakni...üldögél, aztán, ha valami érdekeset talál (kb: 1 másodperc), már dől is előre és szépen átfordul hason fekvésbe és lecsap rá...


Időnként kapott almát nyammogni, de ma Marci úgy döntött: Rékucinak ennie kell. És Marci szépen kanalazta a szájába az őszibarackot. Azt nem tudjuk, hogy azért kacagott nagyokat, mert ízlett neki, vagy mert tetszett neki a Marci bohóckodása, vagy csak a kanál volt nagyon érdekes :)...
Az éjszakák igazából rémesek, de a nappali viselkedése kárpótol :). Na persze mostanában nappal sem ér rá aludni a kisasszony, de szépen játszik, nyammog valamit, olvas, vagy...

Marci lelkesen jár oviba. A leglelkesebben akkor megy, ha Dorkáékkal mehet. De ez persze nem lehetséges annyiszor, ahányszor ő szeretné. Az egy óra alatt felkelünk, elkészülünk, reggelizünk, eljutunk az oviig még mindig tartható idő. Szerintem egész jó. Az oviból eljövetel már nehezebb. Lackó ugyanis addig nem hajlandó eljönni, amíg az óvó néniktől nem kapja meg a Marci reggelijét. Én éghetek, mondhatok bármit is, a gyermekemet nem érdekli. Pedig tényleg eszik itthon reggelit, de a Marci reggelijét és uzsonnáját is elkéri. Mert Marci persze ilyen ennivalóval nem táplálkozik...Azért az ebédet megeszi, meg a gyümölcsöket.
Marci most már lelkesen meséli, hogy vannak barátai, akikkel építeni szoktak odabent. Hatalmas várakat, pályákat.
Itthon is állandóan vonatpályákat épít, vagy könyveket olvas/tat, a füzetekben megoldja a feladatokat, már elkezdett színezni is (főleg a hittan füzetét szokta kiszínezni) és gyurmából embert készít. Lelkesen meséli a tornaórákat.
Továbbra sem szeret senkivel telefonon beszélni.
nem úgy, mint Lackó. Manapság velem csak az beszélhet, akit Lackó engedélyez. Felveszi a mobilomat és cseveg rajta, felveszi a vonalasat és cseveg rajta. És egyre jobban lehet érteni, tolmácsolás nélkül is.
A szövegein, a hanghordozásán jókat lehet mosolyogni. Na meg persze azon is, ahogy a Tesókat neveli. Mert ahhoz nagyon ért...csak mondja, mondja a magáét...persze a szabályok szerinte rá kevésbé vonatkoznak...
Az utóbbi időben rengeteget hízott, nagy pocakját a póló alatt is remekül észre lehet venni. Eszik is...egyfolytában...
Na meg csibészkednek a Marcival. Remekül tudják egymást a "rosszba vinni".
Mikulás csomagot hozott a posta:


A héten folytattuk a cseppet sem unalmas életünket:
voltunk Mikkamakkázni Dorkékkal, voltunk Vitéz László előadáson, voltak vendégeink: Lackó első csókját Annától kapta és hát Anna meglátogatott minket. Lackó nagyon készült az eseményre, mondta, hogy majd köszön, hogy SZIA ANNA! És köszönt..sőt megmutatta az ágyát is: "én alszom, ott Marci alszik. Itt a létra. Éjjel jön Marci, leesik..ha-hahaha..."
Szegény Annáék belecsöppentek a valós életünkben, mert betoppantak Dorkék és Diniék is...volt egy kis hangzavar, órák kellettek mire lenyugodtak a gyerekek....
De visszatérve a Vitéz Lászlóra. Kicsit féltem az előadástól, egyedül a három gyerekkel és a múltkori bábszínházas tapasztalattal (Rékuci kenguruban, Lackó pedig a csípőmön csücsült végig), de ez az előadás tetszett Lackónak: eleinte Dorkával ült egy széken, aztán pedig Annával. Kiabált a többiekkel és óriásokat kacagott..először élvezte igazán az előadást...Marci természetesen az első pillanattól átvarázsolódott a bábi világba, Rékuci pedig mindenkire kacarászott :).

Az esti mese után, még egy kicsit olvasnak a fiúk:



olyan régóta akarom leírni:
Marci: Anya, én amerikai focizom most. Kinek szurkolsz??
A: A magyaroknak.
M: Anyaaaaaaaaaa, az amerikai fociban nincsenek magyarok!!!!!!!!!

Amikor tavaly eljöttünk Sopronból, megéreztem/tudtam, hogy bármennyire is szeretnénk, ide nem fogunk költözni. Ugyanígy, amikor tavaly először jöttünk Kanizsára (egy nagyon szép erdős részen jön be a 7-es út), akkor tudtam, hogy ide fogunk költözni. Nem is értettem, mikor Uram délután közölte, hogy csomagolunk és megyünk haza, ő ide nem jön. Ez nem fért össze a megérzésemmel. És tényleg másnapra minden megváltozott és alakult...Ideköltöztünk. (Egyébként életünk első racionálisan és nem érzelmi alapon meghozott döntése volt.) Ugyanez volt, amikor a házunkat kerestük. Már amikor leparkoltunk, akkor tudtam, hogy ez a ház lesz az otthonunk. Emlékszem nem is néztem alaposan körül, mert túlságosan fájt volna...Az egyik nagy szívfájdalmam a konyha volt. Az én (na jó mi) konyhám(nk) "tökéletes" volt, mi terveztük, mi választottuk és én imádtam. Az itteni konyhával nem tudtam megbarátkozni, de nem sok választásunk volt. Mikulásra viszont "gyönyörű ajándékot" kaptam Uramtól, egy újjávarázsolt konyhát. Apa ügyesen teljesen átalakította, nagy helyet varázsolt nekem és az általam nagyon imádott, de konyhába egyáltalán nemvaló kéket, emberibb színre cserélte. :) :)

Squash: nagyjából Marci születése után 3 hónappal merült fel a sport kérdése még Budapesten. Szerettünk volna valamit együtt csinálni, de azt a kevés időt, amit Apa velünk tölthetett, nem akartam elvenni Marcitól, később pedig Lackótól. Szóval maradt az álom. Amióta Kanizsára költöztünk, sikerült mindkettőnknek egy kis időt szakítani a sportra és...végre eljött az a pillanat is, amikor elmentünk Apával kettesben (!!) squasholni. Nagyon jó volt, nagyon romantikus volt és folyt.köv....:).