Az Imiék találtak egy utat, Budvából busszal elvitték őket Tivatba, majd onnan hajóval a kotori öbölbe. Útba ejtve a Kék-barlangot, majd Herceg-novi előtt elhajózva a Perasttal szembeni kis szigetecskére, majd Kotor és onnan busszal vissza Budvába.
Én rettegtem, hogy egész nap hajóval, busszal, kaja nélkül, ki tudja hol tudnak aludni délután a gyerkőcök (ebből nem engedtem egész nyáron). A többi kirándulást úgy szerveztük, hogy a délutáni szieszta a kocsiban volt... Hála a crna gorai utaknak, volt idejük aludni. A kisebbek kétszer is pihentek, Marcit csak egyszer lehetett rávenni. De vele az utazás is sokkal könnyebb. Lehet vele beszélgetni az élet nagy dolgairól, vagy csak barkochbázni.
Ezért mi maradtunk a saját magunk szervezte túránál.
Itt megint hivatkozni kell az útikönyvere, melyben a kotori Fellegvár, mint "muszáj megnézni" programként szerepelt. Kiemelve, hogy a Fellegvárhoz vezető lépcsőfokokat csak úgy lehet megmászni, ha az ember reggel 10 óra előtt felér. Mivel Stari Barban megtapasztaltuk milyen 40-42 fokban várat nézni, úgy döntöttünk hiszünk a leírásnak és reggel korán felkeltünk és korán elindultunk. 9 órakor menetkészen álltunk a kotori kikötőben. Kicsit nehezen találtuk meg a vár bejáratát, de végül sikerült. Embert próbáló egy óra következett. Lackó Apa hordozójában, Réka az enyémben, Marci zergeként szökellt a lépcsőfokokon. Mint "Kütyütől" megtudtuk tengerszintről néhány lépcsőfokon 300 méter magasra másztunk fel. Szerencsére még árnyékban és csak 32 fokban! A látvány fenséges volt, szakadt rólunk a víz és úgy gyönyörködtünk a panorámában. Bejártuk a várat. Rékuci boldogan ugrott ki a hordozóból. Mert a felfelé úton Réka azért nyöszörgött időnként, hogy ő egyedül, gyalog akar feljönni, Lackó pedig azért nyöszörgött, hogy ő NEM akar gyalog feljönni.
"Ami nem sikerült a törököknek, az sikerült nekünk magyaroknak! Elfoglaltuk a várat!" mondta Marci és beléptünk:
Rékuci felszabadultan szaladgált:
És a kilátás, megdolgoztunk érte:
Be kell vallani, hogy ez után a túra utána dubrovniki várfalon való séta semminek tűnt, pedig tavaly a végén már nagyon küzdöttünk, de ne szaladjunk ennyire előre...
És igaza lett az írónak 10 óra után néhány perccel a nap előjött a hegy mögül és nem volt többé árnyék. Minden elismerésem azoké, akikkel a visszaúton találkoztunk és akik a napon tették meg ugyanezt az utat!
Lefelé végül Lackó és Rékuci is csatlakozott a túrázókhoz, így mindenki elfogyaszthatta a városban a jól megérdemelt fagyiját, jegeskávéját az egyik kávézóban.
A rövid pihenő után pedig megnéztük a Tengerészeti Múzeumot. A fiúk szerint a legizgalmasabb része természetesen a fegyverterem volt :).
(Be kell vallanom, hogy a zebegényi Hajózási Múzeum szerintem sokkal nagyobb szakmai anyaggal rendelkezik és sokkal érdekesebb a gyerekek számára. Persze ez szubjektív vélemény, hiszen ez is nagyon érdekes volt.)
Kotorban sétálgattunk még egy kicsit, kiélveztük a szűk sikátorokat. Aztán visszasétáltunk a parkolóba. A kép előterében: MI és a kisautónk, a háttérben a megmászott dombocska a Fellegvárral...
Aztán útra keltünk Perastba. Kicsi város, ahol összesen kétszázan laknak és ahova a perasti turistákon és lakosokon kívül senki sem hajthat be autóval. A "város" két bejáratánál kerékpárokat lehet bérelni. A reggeli túra után, kómás Rékával és Lackóval végül ezt a megoldást választottuk:
Megnéztük a templomot, szívtunk magunkba egy kis hangulatot, majd indultunk vissza a parkolóhoz, hogy a perasti strandon megmártózzunk a tengerben. Egy vízi taxi pont ekkor hozott vissza néhány turistát a szemben lévő kis szigetecskéről. Lackó közölte, hogy ő szeretne hajókázni, gyors információ cserét követően beszálltunk a csónakba és elindultunk a Szirti Madonna szigetre. A másik sziget temető, így oda turisták nem léphetnek be. A kis templom nagyon hangulatos, a benne lévő "köszönet" ajándékokból nyitott múzeum is nagyon hangulatos. Kár lett volna kihagyni ezt az élményt. Korábbi számításaim beigazolódni látszottak, hiszen amikor a múzeumot megnéztük egy nagy hajó kötött ki a szigeten és örömmel fogadtuk a Keresztcsaládot :).
A szigetről Perast így néz ki:
Imiék még gyönyörködtek, mi pedig elindultunk vissza: most már tényleg fürdeni a tengerbe.
Aztán indultunk tovább, komppal visszatértünk az öböl másik felébe és a a Lustica-félsziget felé vettük az irányt, hogy megkeressük Zanjice strandját, mert onnan indulnak a hajók a Kék barlanghoz és a Mamula szigetre. Az út a szokásos szerpentines, kövekkel szegélyezett, szűk út volt. Rengeteg bűvészkedéssel. Boldogan érkeztünk Zanjice-be, ahol a hajósok közölték velünk, hogy a barlangba naponta csak egy órát lehet fürdeni. Vagyis holnap 12 és 13 óra között. Csalódottan ültünk le a parton. Igazából mindenkinek elment a kedve még a fürdőzéstől is. Visszakullogtunk a kocsihoz és igyekeztünk legalább a vacsira odaérni. A Kék-barlangot így csak az Imiék által készített képeken csodálhattuk meg.
Itt készült a következő kép: este 6:34-kor, árnyékban 36 fok volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése