A főváros mellett elhaladva indultunk a legnagyobb montenegrói úton Ostrog felé. Ostrog, ugyanúgy, mint Lovcen, a montengróiak egyik legfontosabb helye. Hála a kütyünek igen kalandosan tettük meg az utolsó 15 kilométert a kolostorig. Gyakran felmerült bennem a kérdés, hogy vajon azért ilyen az odavezető út, hogy lelkiekben felkészüljünk az imákkal a kegyhely szelleméhez. Visszafelé másik úton jöttünk, mint ahogy azt az összes többi turista tette, de be kell vallani, az még félelmetesebb volt.
A kolostor lenyűgöző. Hihetetlen, de a sziklafalon egyszer csak elénk tárul a hófehér kegyhely, Szent Bazil sírhelye.
Szerencsénk volt, mert pont akkor ürült ki a felső parkoló, s így a gyerkőcökkel nem kellett az utolsó jó pár méternyi emelkedést gyalog megtennünk a 40 fokos melegben. A kolostor egyébként teljesen lenyűgözte a fiúkat. gyújtottak gyertyát és elmondtuk közösen az imát. Szent Bazilt pedig távolról megcsodáltuk, mert a helyi szokásokat nem akartuk megzavarni.
Budvától Ostrog mintegy 100 kilométer, de az út mégis több, mint 2,5 óra volt. Így gyorsan Podgorica (főváros) felé vettük az irányt. A fővárosból ennyit láttunk, de az útikönyv szerint többet nem is remélhettünk volna:
Nem messze Podgoricától, az egyik hegyoldalon füstöt vettünk észre, mint később kiderült: bozóttűz volt és a Skodra-tóból vittek hidroplánnal vizet oltani.
És igen, nem hagyott minket nyugodni Zabljak Crnojevici. Több leírásban szerepelt, hogy innen muszáj elmenni csónakázni egyet. A faluról annyit kell tudni, hogy ez is volt főváros, majd később a mocsár miatt út sem vezetett ide. Néhány éve építették meg az utat ide. A Globovciben jobbra kell fordulni, majd a vasút után, a hídon át a Moraca folyón, utána minden nagyobb kerszteződésnél balra tartsunk és így megtaláljuk a falut. Viccesnek tűnt a leírásban, de tényleg így lett :).
Az álmos kis faluban két férfi üldögélt az egyik padon. Az idősebbik elvitt minket egy kicsit csónakázni a mocsárba és elvitt minket egy kis öbölbe fürdeni. Be kell vallani a családnak sokkal jobban tetszett ez a kis túra, mint az előző napi. Pedig az is szép volt...
Az útikönyvben mikor idáig jutottam, hirtelen eldobtam a könyvet és kijelentettem, hogy nem megyünk Montenegróba. Azt írta ugyanis, hogy vannak kígyók és még azt is leírta a szerző, hogyan kell szerbül ellenszérumot kérni (2 órán belül, ami mint láttuk az utakat tekintve nem egy életbiztosítás)...Marci nagy bánata volt, hogy nem láthatott kígyót, végül mégis teljesült a vágya. Szerencsére kicsi volt és szerencsére esze ágában sem volt bántani minket (a mellettünk sétáló kutyus pedig majdnem rátaposott és még őt sem bántotta) és szerencsére el tudtuk magyarázni a fiúknak, hogy látjátok van ilyen, de távolról nézhetitek csak, soha nem mentek a közelébe és soha nem piszkálhatjátok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése