Gondoltuk, hétfőn reggel nem sokan akarják elhagyni a szigetet, ezért belehúztunk, hátha elérjük a menetrend szerinti kompot. Hozzá kell tenni, hogy a Jelsa-Sucuraj útvonalra nem véletlenül került ki a maximum 50 km/h sebesség-korlátozás...Félreértés ne essék, nem léptük át a határt. Pont annyival mentünk, amennyivel lehetett és így maradt egy kis esély, hogy elérjük a kompot.
Soha semelyik gyerek nem volt még csak rosszul sem az autóban, korán hozzá lettek szoktatva...ezért is nem vettük túl komolyan, amikor az út felénél Marci szólt, hogy rosszul érzi magát. Mondtuk, hogy vegyen mély levegőt, nézze a tájat, stb...
Aztán kiderült, hogy komolyan kellett volna venni, mert tényleg rosszul volt....szerencsére a kárpit egész jól megúszta az eseményt :).
Persze a kompot nem értük el és az is kiderült, hogy esélyünk sem lett volna, hiszen mi voltunk kb. az ötvenkettedik autó a sorban és egy hajóra kb: 30 fért fel. A ráadás az volt, hogy előttünk állt a sorban egy busz és egy teherautó is :).
Szerencsénkre küldtek felmentő sereget és csak átjutottunk a szárazföldre :).
A "vén pisla" mellett elhaladva Rékuci elkezdett zokogni, hogy menjünk vissza a szigetre...be kell vallani, hogy legszívesebben mi is ezt tettük volna :).
Marci rosszulléte miatt végül töröltük az eredeti programot és igen csak azért is leírom, hogy Apa nem teljesítette egyetlen kérésemet sem és nem vitt fel a "hegyemre". De így legalább maradt okunk, hogy miért kell visszajönnünk.
Egy finom tengeri herkentyűs ebéd után, a gyerkőcök délutáni sziesztáját kihasználva róttuk a kilométereket és meg sem álltunk Trogirig.
Sok szépet írt róla z útikönyv és igazat kell adni: Dubrovnik és Velence összemosása...az eredmény magáért beszél. Sibenik után egy kicsit féltem a csaldástól, de felesleges volt. Gyönyörű a város, a gyerkőcök is nagyon élvezték a parányi kis utcákat, a várat...
Amíg Anya üzletasszonyoskodott, addig a fiúk szórakoztak:
"Ennek meg mi baja????"
Bohóckodás a várban:
A három ördögfióka:
A nagy séta után közeledvén a vacsoraidőhöz elkezdtünk helyet keresni a hideg csomagunk elfogyasztásához. Az útikönyvünk szerint a Trogir melletti sziget nagyon szép. Gondoltuk nézzük meg. Az első strand olyan zsúfolt volt, hogy mondtam, hogy itt ne álljuk meg...inkább menjünk tovább.
A következő települések kis utcái, amik lementek a partra olyan meredekek voltak, hogy még Apa sem vállalta be őket, pedig eddig meg voltam győződve, hogy nincs olyan meredek út, amin végig ne menne...El nem tudom képzelni, hogyan mennek oda le autóval...nem próbáltuk ki, inkább választottunk egy még romantikusabb helyet:
Igen, igen a GPS nem tévedett sokat, csak 1 métert, tényleg a sziget legvégén vacsoráztunk :), miközben egy gyönyörű szép naplementét csodálhattunk meg.
Egy utolsó sziklamászás:
És persze mondanom sem kell, hogy a fiúk nem hagyták volna ki az utolsó fürdési lehetőséget:
Nem anyai szívnek való látvány, a fiúk viszont jókat mosolyogtak az én aggódásaimon :)...ők borzasztóan élvezték a Marci nagyságú hullámokat.....
Mire felkapaszkodtunk az emelkedőn, hogy visszamenjünk a pályára, sötét lett:
Itt köszöntünk el a tengertől, Dalmáciától és kezdetét vette a hosszú, unalmas út Kanizsáig...
Számszerű adatokkal:
a zadari emelkedőn 32 fok volt, az öt kilométer hosszú alagút másik végén pedig a külső hőmérő egy perc alatt 16 fokot mutatott...és tényleg hosszú volt az út és csak hajnalban értünk haza...
Életünk egyik legjobb nyaralása volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése