A hegy vonzásában

961 méter? Hát nem túl magas! Még a Kékes is magasabb ennél...

10 kilométer sincsen? Hát az nem nagy túra, mindenki simán megcsinálhatja!

Ja, hogy 5 kilométer alatt tengerszintről, vagyis 0 méterről kell felmászni 966 méterre? És utána 5 kilométer alatt vissza is ereszkedni??? Hmmmm...Mindezt tűző napon? Nagyon kevés árnyékkal? 

3 évvel ezelőtt, mikor nézegettük Orebic térképét feltűnt egy hegy a térképen: Sv. Ilija, a Peljesac félsziget legmagasabb pontja. Megkérdeztük akkor a recepcióstól, hogy hogyan lehet feljutni oda. Elborzadva mondta, hogy oda nem lehet felmenni. Csak kísérővel és még úgyis borzasztóan veszélyes. Így lemondtunk a megmászásáról. Legalábbis egy időre.

Most ismét megkérdeztünk egy helyi idegenvezetőt, aki azt mondta, hogy most már kijelölték a turista útvonalat. Csak korán induljunk. A helyi vezető hajnali 5 órás indulást javasolt.
Mi végül 1/2 6-kor vágtunk neki a nagy kalandnak. Rengeteg innivalóval és némi elemózsiával felszerelve. Be kell látni, hogy a fejenként 1,5 liter innivaló kevésnek bizonyult volna, ha kicsit is melegebb lett volna. Mert a kiválasztott napon szerencsére kicsit hűvösebb, csupán 32-34 foki körüli hőmérséklet volt.

A felfelé út élvezetes volt. Megjártuk a néma völgyet, ahol meglepődésünkre kisebb erdős, ligetet találtunk. Ezen kívül még rendelkezett azzal a furcsa tulajdonsággal, hogy szó szerint néma volt. Nem lehetett hallani a kabócákat! 

Az út végső részén elkövettük azt a hibát, hogy az éppen akkor minket lehagyó lengyel családra hallgattunk és letértünk az ösvényről. Szikláról sziklára ugráltunk, hogy felérjünk a csúcsra 6-7.-ként. 

Mert felértünk! Bár az út során folyamatosan folyt rólunk a víz, a hegy tetején reggel 9-kor bizony szükség volt a kabátunkra, amin Apa jót mosolygott, mikor betettem a csomagba!

Beírtuk magunkat a füzetbe, hogy kicsit javítsunk a statisztikán, mert sajnos kevés honfitársunk vállalja ezt a túrát, nem úgy, mint a többi nemzet!

Igen, igen az ott egy több száz méter mély szakadék...

A Peljesac félsziget a magasból:

Ilyen volt a hegy, mikor indultunk:

És ilyen fent:

A lefelé út szerintem mindig a legnehezebb, de Apával ebben nem értünk egyet. Bár azt hiszem, ha a lefelé út közepénél megkérdeztem volna, valószínűleg akkor és ott egyetértett volna velem :). Nehéz volt lejönni, lényegesen nehezebb, mint felmászni. Amikor végre megláttuk a tengert a kő- és sziklatenger után, szinte szárnyakat kaptunk. Így sikerül végül a felfelé utat időre (2,5 óra), a lefelé utat pedig a kiírtnál egy kicsit jobban teljesíteni (3 óra). Természetesen nem ugyanaz volt a két útvonal. A pihenőháznál ugyanis felmerült a kérdés, hogy merre menjünk le és teljes egyetértésben választottuk a hosszabb utat...

Sv. Ilija Korculáról...

Fent lenni leírhatatlanul jó érzés volt, hiszen alattunk volt a világ, mi pedig fent álltunk a  csúcson a nagy szélben. Lentről is sokszor felnéztünk a csúcs felé, hogy igen, ott jártunk! És sokszor megállapítottuk, hogy nem teljesen voltunk normálisok :), de azért büszkék vagyunk magunkra :))))!

Reklám következik:

Természetesen mindezt nem tudtuk volna megtenni, ha a Pótcsalád nem gondoskodott volna a csemetéinkről a délelőtt folyamán :). Sőt, el kell árulnunk, hogy egy darabon ők is felmásztak a hegyre: a kolostorig eljutottak mind az 5,5 gyerkőccel :)!

És a fogadalom része:

7 év múlva ennél kicsit nagyobb fába vágjuk a fejszénket, hogy én is bizonyíthassam, hogy a "40 éveseké is a világ" :)!