A második nap a térképen is a leghosszabbnak számított, de ezt még mi sajnos (önhibánkon kívül) tudtuk fokozni.
Szigliget-Balatonalmádi volt a cél, vagyis végig kellett kerekezni szinte az egész északi partot. A reggeli frissesség akkora lendülettel vitt minket, hogy egy jobb kanyarnál balra mentünk és mivel továbbra is ki volt táblázva a kerékpárút, békésen tűrtük sorsunkat. Egy idő után elkezdtünk viccelődni, hogy a Balaton pont a hátunk mögött és két oldalt pedig hegyek vannak, de 5 kilométeren keresztül mindenki csak poénnak vette. Amikor a csapat ráeszmélt a mondat valóságtartalmára, már késő volt: elmentünk egyet kirándulni a Káli-medencébe. Ez persze jó néhány kilométer plusszot jelentett, országúton, 39 fokos tűzőnapon. Az utolsó kilométereket mindenki úgy rótta, hogy talán a következő dombon túl a Balaton képe fogad minket. És sikerült! Hatalmas örömujjongással tudattuk a világgal, hogy végre visszaértünk a Balatonhoz. Bár úgy volt, hogy csak este fogunk fürdeni a szállásnál, nem bírtuk ki. Zánka partjainál bevetettük magunkat a hullámok közé, majd elkészítettük a kis "terülj, terülj, asztalkámat!" :).
Aztán persze indulnunk kellett, hiszen a napi táv nagy része még előttünk állt. Lackó Zánka utáni részen tekert először két keréken, 15 km-t egyben, pont azon a szakaszon, ahol semmi, szó szerint semmi árnyék nem volt! Délután 2-kor, 39 fokban. Persze mi is ezt tettük, de azért ő még is csak kicsi!
Füreden megálltunk egy kicsit pihenni, kihasználtuk a szökőkút hűsítő habjait
Be kell vallani, hogy a szállás előtti 15 km-t meghajtottuk családilag, mert már annyira ott akartunk lenni és befejezni a napot. Rékuci volt a hosszabítóval, Lackó pihegett, Marci pedig tekert, mint egy kis őrült. 20 km/h átlagsebességgel...
Felemelő érzés volt megérkezni a kempingbe :) és aztán jött a vicces rész. A többi helyen volt vacsora, de itt a kempingben nem. A közös főzést leszavaztuk, mert nagyon későn érkeztünk meg és ennyi ember regisztrációja (az ottani tempóval) nagyon sokáig tartott. Így megbeszéltük, hogy jó, akkor rendeljünk pizzát. A pizzás néni mikor felvette a telefont jókedvűen köszönt, majd mikor el kezdtem sorolni, hogy milyen pizzákat kérünk, érződött a hangján az egyre nagyobb meglepődés, hiszen nem a legkisebb pizzákat rendeltük és még így is 14 darabot kértünk :). De becsületünkre legyen mondva, hogy elfogyasztottunk mindent :).
Az utolsó két nap az első kettőhöz képest gyerekjáték volt, na persze a "Nagy emelkedőt" leszámítva. Lackó a harmadik napra már nagyon belejött a tekerésbe és egyre többet tekert. Természetesen egy idő után hallani sem akart arról, hogy hosszabbítóval utazzon, csak két keréken...
Aki már járt a Balatonnál tudja, hogy az egyik legnagyobb emelkedő Akarattyán van és valószínűleg, aki a kerékpárutat kijelölte, az nem tekert végig rajta, mert különben rájött volna, hogy a 71-es úton felfelé tekerni, nem éppen a legbiztonságosabb ekkora gyerekekkel. Marci egyedül feltekert, de Lackót természetesen nem engedtük. Maradt a Réka hegyimenőnek velem :).
Az emelkedő tetejét egy kis dinnyézéssel ünnepeltük meg, aztán pedig elkezdtünk szép lassan leereszkedni és Zamárdiig meg sem álltunk. Szó szerint...sajnos mi lemaradtunk Rékucival és bizony nem volt egyszerű utolérni a csapatot. Végén már Rékuci hatalmas krokodilkönnyekkel sírt, de nem tudtam mit tenni. 25 kilométert tekert velem. Hogy mit értek tekerés alatt? A hosszabbító lényege az, hogy a második embernek nem kell tekernie, ha nem akar, attól még halad előre. Rékucinak meg volt a lehetősége, hogy csak üljön a kerékpáron, bár akkor is több órán keresztül tartania kell magát. De neki ez nem volt elég és folyamatosan járt a lábacskája és tekert :)!!!!!
A kerékpárútnak vannak "rémálom" szakaszai az egyik ilyen a siófoki rész. Az íróasztal mögül biztos nem látták azt, hogy egy egysávos sétáló utcában (úgy, hogy mindkét oldalon vendéglátóegységek vannak dobogós teraszokkal) és ráadásul beengednek autókat is (akik persze élnek is a lehetőséggel, mert nekik ez "jár"), nem a legkényelmesebb kerékpárút, sőt inkább veszélyesnek mondható... Mindezt persze főszezonban hétvégén, pokoli melegben. Mindenképpen emlékezetes, de sajnos nem a legszebb élményként fog megmaradni bennünk ez a rész.
De a lényeg az, hogy elértünk a strandra Zamárdiban és egész délután a 29 fokos Balatonban "hűsöltünk". A gyerekek legnagyobb örömére lehetett csillámos tetkót is kérni: Marci egy piros bikát választott, Rékuci persze rózsaszín Hello Kittyt...hiába... mindkettő tipikus :).
Az utolsó nap a többieknek Szántód-Fonyódi szakasz volt, nekünk még onnan tovább kellett mennünk Máriáig az autónkhoz. Az utolsó napra Lackó úgy belejött a tekerésbe, hogy szinte majdnem teljesen végig letekerte a távot, Rékuci az előző napokban annyira kifáradt, hogy örült neki, hogy egy kicsit utazhat az utánfutóban :).
Jóleső érzés volt a "célba" érni 251 km után, persze egy fogadalommal, hogy jövőre folytatjuk..
Rengeteg negatív élményünk is volt az út alatt, de azt hiszem ezeknek nem a blogban a helye, viszont annak igen, hogy mennyire nagy élmény volt számunkra nagycsaládosokkal együtt nyaralni.
Jó volt, hiszen végre nem csak mi voltunk sokan..
Jó volt, mert láttuk, hogy a szó legjobb értelmében mennyivel mások a nagycsaládban élő gyerekek.
Jó volt, mert az összes "nagyobb" gyerek égett a vágytól, hogy a mi kicsi gyerekeinkkel foglalkozhasson és kérés nélkül egész nap bébiszitterkedtek felettük, vitték játszani őket, elvitték őket fürdeni a Balatonba, biztatták őket tekerés közben...
Jó volt, mert a 4 nap alatt egyszer sem kellett senkinek sem könyörögni, hogy "gyere, egyél már!" és nem volt válogatás! (Bár nálunk sem divat ez otthon, mert addig lehet csak enni, amíg....)
Szóval megyünk jövőre is, mert nagyon nagyon jó volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése